Kuku már a 15. életévében jár, és ahogy öregszik, egyre szorosabb lesz a kapcsolata Mákkal. Szinte szimbiózisban élnek, Mák mindenhova követi Kukut. Ha az Öregfiú lassan ballag fel a lépcsőn, Mákocska ugyanolyan tempóban, védelmezően megy mögötte, esze ágában sincs megelőzni.
Amióta Kuku hallása elromlott, szinte „fülnek” használja Mákot. Például, ha Mák az ajtóhoz rohan, Kuku is ugyanezt teszi, pontosan kikövetkeztetve, hogy valaki hazaérkezett – noha ő még nem hallott semmit. Utána büszkén beáll a kertkapuba és mutatja: „ő mindent meghallott ám”. Mák pedig örömmel asszisztál ebben, árgus szemekkel figyeli a fülét hegyező Kuku minden mozdulatát (ld. 1. kép). A világért sem buktatná le. Sőt, ha akkor történik valamilyen esemény, miközben Kuku alszik, Mák odaszalad hozzá és megböki Kukut – mint ahogy engem szokott hallássérült-segítő kutyaként.
Mindig meghatódva néztem a két kutyám együttműködését, és azt gondoltam, hogy már nem tudnak engem semmivel sem meglepni. És akkor kezdtek előfordulni olyan esetek, amikre egyszerűen nem tudunk magyarázatot adni, szinte túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek. Például egyszer olyan helyen voltunk, ahol csúszott a kő. Ez Kuku hátsó lábának már kihívást jelent, de azért kitartóan játszotta az éhes kutyát és koldult az ebéd alatt. Közben szegény egyre jobban csúszott hátra. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Mák Kuku mögött fekszik és türelmesen megtarja az öreg barátját. Mákocska az egész étkezés alatt nem mozdult Kuku mögül – pedig elég kényelmetlen lehetett neki ez a póz (Kuku 30 kilójáról nem is beszélve) és biztosan őt is érdekelték volna a finom falatok. Kuku eközben boldogan, ülve reménykedett az asztal mellett, hogy kap kóstolót (ld. 2. fotó).
Pénteken Kuku laborvizsgálatra volt hivatalos, Mákot is elvittük bűzmirigynyomásra. Azonban a rendelő járványügyi óvintézkedése miatt nekünk a folyosón kellett maradnunk. Azt a tekintetet le se tudom írni, ahogy Mák nézett kétségbeesetten Kuku után, amikor elvitte a doktornő. Végig le se vette a szemét az ajtóról, még akkor sem, amikor arrébb kellett fektetnem, mert útban voltunk. Amikor visszahozták Kukut, Mák felpattant, és elkezdte nyalogatni Kuku arcát, úgy örült neki.
Ezek a pillanatok mindig nagyon felmelengetik a szívemet. Drága kutyáim, remélem, hogy még sokáig lehetünk együtt. Nagyon szeretlek Titeket!
